-2015.11.06
Egyesületünk több tagja is fiatal mérnökként a Bakonyi Bauxitbányánál kezdte pályafutását. 1989-90 tájékán, a rendszerváltás szellőjében kezdeményeztük, hogy a Bányásznap ünneplése ipari körökben is kerüljön át Borbála napjára. Ennek kapcsán felvetődött a helyi OMBKE szervezetben, hogy készítsünk vállalati zászlót. A munka el is indult Orbán Tibor vezetésével. Elmentünk Bertényi Ivánhoz hogy segítene, de nem tudott: megköszönte, hogy megkerestük, de elmagyarázta, hogy az ő szakterülete a heraldika, a címertan. Amire nekünk szükségünk van, az a zászlótan, a vexillológia. Adott egy nevet és egy címet. Odamentünk: Budapest, ELTE, Történelem Segédtudományai Tanszék. A tanszékvezetőt Für Lajosnak hívták.
Szereztünk egy ügyes textiles iparművészt is, a zászló elkészült.
Aztán fölvetődött, hogy talán meg kellene szentelni a zászlót. Ki más, mint Paskai László. Elment hozzá a küldöttségünk, igen meglepődött, de örült. Azt mondta, hogy a háború óta nem volt Magyarországon zászlószentelés, nem tudják a protokollt. Le kell menni a pincébe, leporolni a könyveket és elolvasni, hogy hogyan is kell zászlót szentelni.
Hol történjen? Hol máshol mint Budapesten, a Mátyás templomban.
Ki monja a beszédet? Hát Göncz Árpád elnök úr.
És mindez így valósult meg, 1990 december negyedikén. Az ünnepségről egyébként a BKL Bányászat 124. évfolyamának 1-2. összevont száma részletesen beszámol.
Göncz Árpád temetése kapcsán idézzük fel ezeket az emlékeket. Különféle rendezvényeken elég sok bányászati vonatkozású beszédet lehetett hallani, de - talán nem véletlenül – legemlékezetesebb az, amit Göncz Árpád ott, akkor, azon a bizonyos ünnepségen mondott.
Göncz Árpád beszéde a Mátyás-templomban, 1990. december 4.
Megrendülten állok ma itt, mindenekelőtt azért, mert bányásztársadalmunk visszatért szép, többszázéves hagyományához, s ismét Borbála védelmébe ajánlotta magát. De megrendülten azért is, mert szombaton - életemben először - bányában jártam, hatszáz méternél mélyebben. Bányát eddig még nem láttam. Alapvető élmény volt számomra nem a bánya feketesége, sötétsége, mélysége, hanem főként az, hogy a bánya él. Mindvégig, amíg lent voltam, azt éreztem, hogy él körülöttünk a föld. Éltek körülöttem a műszaki berendezések, sziszegtek, mozogtak: élt körülöttem a kaparószalag, élt a bányavasút, két perc alatt, amíg leértünk a föld mélyébe, élt a kas, és mindenekelőtt éltek az emberek, éltek a bányászok, akik ott, Magyarország talán legnehezebb bányájában, a nyirkos levegőben nehezen szedve a levegőt, kézzel dolgoztak, mert a bánya ott nem ad lehetőséget a gépesített fejtésre, kézi erővel kell jöveszteni a szenet.
Aztán kijöttem, és élt körülöttem Komló. A tizennyolcezres város, amelyiknek hét dombra épültek házai, és körülveszi az aknák sora. Zobák is, ahol lent jártam, az is ott van mellette, és a bányák köré épült a város. Ezt a várost a bánya élteti. Az embereket is. Ma már kevesebb ember dolgozik a bányában, mint azelőtt, bányász nemzedékek fiai váltak meg a bányától, akik pedig életformájuknak, hivatásuknak tekintették a bányászmunkát. Külföldről kellett bányászokat hívni, hogy az ország életéhez szükséges szenet kibányásszák, kifejtsék, és éreztem, hogy abból a szénből, amit ott jövesztenek, megint csak élet fakad, energia fakad. Éppen most, amikor az energia biztosítása a világban mindenütt gond, és a mi gondjainknak is egyik legnagyobb, legkomolyabb forrása az energiaszűke, az energiaforrások egyenlőtlen eloszlása. Abból a szénből elektromos áram lesz, és abból a szénből vas lesz, mert azzal a kokszolható szénnel olvasztják meg a vasércet. Éreztem, hogy a bányásztársadalom, a bányászok millió szállal kötődnek az ország életéhez, abból nem lehet kiszakítani őket, és az ország élete is függ tőlük.
Ma a bányászat beteg. Odalent minden bányász azt kérdezte tőlem, és nem tudtam egyértelmű választ adni nekik, hogy mi lesz a sorsuk. Ott tudja-e a bányász munkás életét befejeni, a bányától mehet-e nyugdíjba, mi lesz a bánya jövöje, mi lesz a bányászat jövője. Ugyanezt kérdeztük, és ugyanezt vitattuk meg, amikor együtt ültünk fent, a bányaüzem tanácstermében a bánya vezetőivel, a bányász szakszervezet vezetőivel, a bányászok képviselőivel. A gond, amit megvitattunk, azonos volt. Amiben mindenki egyetértett, az volt, hogy a bányának életben kell maradnia, mert a bánya életkérdés, a bánya az országnak is életkérdése, és az élet a bányának is alapkérdése.
Ha visszatekintünk a múltba, Magyarország bányász nagyhatalom volt, sok nemesfémet bányásztak Magyarországon, csak hát az elfogyott. Bányakincsünk ma nincs sok, és ami van, az is nehezen fejthető ki, nagyon-nagyon sok műszaki ügyesség kell hozzá, erős műszaki felkészültség, hogy gazdaságosan és korszerűen lehessen lefejteni ezt a kincset, és nem csak a szenet.
Ma délután megint több, mint két óra hosszat hánytuk-vetettük ezt a gondot, a bányászat gondját, a bányászattal összefüggő iparágak gondját, a kohászatét is és az energiaellátásét is. Nem azért, mert én meg tudtam volna oldani a műszaki kérdéseket, nem is azért, mert értek a bányászathoz, vagy mert a közgazdaságnak mestere volnék, hanem azért, mert emberekről van szó. A bányászat legfőbb termelőereje és termelőeszköze az ember, a bányász. A bányász gondja az egész ország gondja, mert ha a bányászatra nincs az ország gonddal, akkor a bányász se lesz ránk gonddal, és akkor fázni fogunk. Ezt, azt hiszem, nem szabad elfelejteni egy pillanatig sem.
Én ma innét egyvalamit tudok üzenni az országnak, és mindenkinek, akitől a bányászok sorsa függ: nagyon-nagyon gondolja meg, hogy milyen döntést hoz. A bányászat az utolsó ötven évben két válságos szakaszba juott, hibás gazdasági előrelátásból, esetleg hibás szakmai döntésekből, de mindenesetre hibás politikai döntésekből. Az ország nem engedheti meg magának, hogy százezer embere ismét hibás döntések következtében vagy kenyér nélkül maradjon, vagy elvándoroljon a bányából, amire előbb, vagy utóbb, éppen energiaínséges világunkban ismét szükség lesz.
Én arra szólítok fel mindenkit, hogy egységben gondolja végig gazdaságilag, műszakilag és az emberi tényezőt mindig figyelembe véve a bányásztársadalom gondjait, a bánya gondjait, mert ezek elválaszthatatlanok az ország gondjaitól. Nem hiszem, hogy ezt a gondot másként meg tudnánk oldani, mint együtt: kormányzat, érdekképviselet, bányász és mindenki, aki a bánya termékét igénybe veszi. Közös gondolkodásra és a közös gond vállalására hívok fel innét mindekit, azután a megrendítő élmény után, hogy lent voltam a bányában, és ha csak két óra hosszat is éreztem magamon azt a súlyt, amit hatszáz méter föld jelent az ember feje fölött. Ha másban nem, legalább érzésben, tudván, hogy körülöttem ott a sújtólég, tudván, hogy körülöttem szénporbetörés is várható, tudván, hogy már emberek tucatjai estek áldozatul az elmúlt évek során az ottani bányászatnak.
Sokkal több a bánya, mint ipari szakkérdés, a bánya emberi kérdés, magyar kérdés. Mindenkit kérek, hogy viselje ezt a lelkén, és segítsen közösen megoldani a bányászat jelenlegi gondjait. Köszönöm.